Amerikai pláne

Több mint tíz évvel az első Amerikai pite után elkészült a sorozat legújabb darabja, A találkozó. Több okból kifolyólag is van létjogosultsága a filmnek, leginkább azért, mert az utolsó nézhető pite a sorozat harmadik darabja, Az esküvő volt, majd azt követte két rész, aminek színvonala igencsak megkérdőjelezhető. 

Hogy A találkozó filmtörténelmet ír azt nem mondhatnám -ha most lennék tinédzser erősen szánakozva ültem volna a moziban-, viszont én ezekkel a fiúkkal együtt voltam kamasz, és együtt öregedtem. Hasonló problémákkal küzdöttünk meg, és hasonló élethelyzetekhez volt szerencsénk velük egy időben, persze mi nem cabrioval hasítottunk a tengerpartra, hanem kispolszkival a balcsira, mégis mi éreztük a párhuzamot, nekünk ez a film mindig aktuális volt, mint ahogy most is. És eltelt tíz év, harminc évesen pedig okkal végzünk számadást sorsunk állásáról. Az ifjúkori lelkesedés párkapcsolati konfliktusokba és munkahelyi szívatásokba torkollott, és talán nem ott tartunk ahol ekkorra szerettünk volna. Az élet egy kicsit bonyolultabb lett mindenki számára, már nehezebben lazítunk, de ez a film pont arra volt jó, hogy egy kicsit lazítsunk. És van ami, illetve aki  soha sem változik - ezt Tupac óta jól tudjuk- Stifler mester ezúttal is a hátán viszi a filmet mindannyiunk örömére. Persze a poénok visszaköszönnek, de mi nem haragszunk ezért, sőt, jó ízűen, hangosan röhögünk rajtuk, mert még mindig jók. 
A találkozónak meg kellett születnie, hogy helyrehozhassa a pite sorozat hírnevén esett csorbát, amit sikerrel meg is tett, és ismét emlékezetünkbe égesse az amerikai házibulik felejthetetlen hangulatát. És minden elismerésem a slussz poénért, mármint ami Finch mamáját és a bránermájsztert illet. 

 Értékelés: 8/10

Szerző: Lebo

Sacha Baron Cohen, aki olyan emlékezetes karaktereket keltett már életre mint Ali G, Borat vagy Brüno, újabb identitást öltött magára, Haffaz Aladdin admirális generális személyében, hogy ezúttal is sokkolja a világot.

Az admirális generális Wadiya véreskezű diktátora, mindent megtesz, hogy a nyugati civilizáció és legfőképpen a demokrácia be ne tehesse a lábát birodalmába. Aladdin totalitárius hatalmának őrzője az ő Tamir nagybácsija (Sir Ben Kingsley), akneki azonban rejtett szándéka pont az admirális generális kiiktatása, hogy aztán Wadiya gazdag olajmezőit értékesíthesse az olajnagyhatalmaknak. Az ENSZ számos szankcióval sújtja Aladdin birodalmát, mivel a Diktátor nem adott ki információt a Biztonsági Tanácsnak titkos tömegpusztító fegyvereiről. Amikor a Vezér újabb alteregója esik merénylet áldozatául, Aladdin úgy dönt, hogy elmegy Amerikába, hogy felszólaljon az ENSZ előtt. 
Így hát a Diktátor New York-ba érkezik, ahol nem részesül túl szívélyes fogadtatásba, ráadásul a Tamir nagybácsi által szervezett merényletet is éppen hogy csak túléli, habár a tekintélyes arcszőrzete a merénylet áldozata lett. Aladdinnak mos egyedül kell boldogulnia New Yorkban, hogy visszavehesse helyét Tamir nagybácsi által irányított alteregójától. Egy véletlen folytán belebotlik korábbi atomprogramjának irányítójába, akit egészen egy helyi bárig követ, ami tele van wadiyai menekültekkel. Azokkal, akiket a diktátor valaha kivégeztetett, ám a kivégzésért felelőse éppen az ellenállás beépített embere volt, így mindenkit Amerikába menekítettek. A szakáll nélkül nehezen felismerhető admirális a mérnök segítségével megússza a lincselést, sőt segítségre is talál a hatalom visszaszerzésében.

A diktátor épp olyan beteg film mint Cohen korábbi remekművei, feszeget minden létező határt, és működik. Megtekintését mindenkinek ajánlom, akinek tetszettek Cohen korábbi alakításai, mert A diktátor szerintem méltó folytatása a "sorozatnak".

Értékelés: 8/10

Szerző: Lebo

Az Almost Famous, a Jerry Maguire és a Vanilla Sky író-rendezőjének Cameron Crowe-nak új filmje egy kedves családi mozi, ami habár nem tud igazán sokat, mégsem haragszunk érte.

Benjamin Mee (Matt Damon) felesége elvesztése után úgy dönt, hogy új életet kezd: felmond munkahelyén, és kislányával, valamint kamasz fiával együtt új életet kezdenek, új otthont keresnek, új környéket, új iskolát, új mindent. Belebotlanak álmaik házába, amihez azonban jár egy lepukkant állatkert is, amivel azonban rengeteg problémát vesznek a nyakukba. Ahelyett hogy Benjamin bátyjára, Duncan-re hallgatna, és kidobna minden állatot és megtartaná az állatkert csinos gondozónőjét Kelly-t (Scarlett Johansson), az állatkert megmentésére adja fejét. A vállalkozásban minden pénzüket kockára teszik, és az izgalom kedvéért egy kicsit úgy tűnik hogy erőfeszítéseik talán mindhiába voltak, hiszen engedély híján nem nyithatják meg az állatkertet. Aztán persze mindenki örül, happy end, miegymás.

Összességében elmondható, hogy sem Matt Damon, sem  Scarlett Johansson nem feszegették színészi képességeinek határait, a forgatókönyv sem említésre méltó, nem is vicces, mégis egy aranyos filmmel van dolgunk, amit nincs szívem leszólni, és ha nem kell többször megnézem, nem is teszem. Állatbarát vagyok, de inkább emberbarát.

Értékelés: 6/10

Szerző: Lebo

Várakozásommal ellentétben is csak maximum egy közepes mozi tudott kikerekedni a Fehér pokol című filmből. A direktori székben a A szupercsapat (2010), a Füstölgő ászok (2006) és a Narkó (2002) című filmek rendezője, Joe Carnahan ült.

Az isten háta mögött, egy olajtársaságnak dolgozó munkások  -javarészt lecsúszott, problémás figurák- hazafelé tartva repülőgép szerencsétlenséget szenvednek. Egy maroknyi ember azonban csodával határos módon életben marad a balesetben, ám nemcsak a dermesztő hideggel és éhséggel kell szembenézniük, hanem egy vérszomjas farkas falkával is, akik rájuk vadásznak. A repülőgéproncs nem nyújt nekik fedezéket, félő hogy a farkasok vadászterületén "landoltak", így neki kell vágniuk a hómezőnek, hogy eljussanak az erdőig, ahol talán nagyobb biztonságban lehetnek. A csapatfőnök szerepét a mesterlövészként dolgozó Ottway (Liam Neeson) vállalja magára, ő próbál meg lelket verni másokba. A hatalmas életigenlés csak azért tűnhet furcsának kicsit, mert előző este ő maga játszott el a gondolattal -puskacsövével a szájában- hogy feladja evilági dolgait. De mondjuk, hogy meggondolta magát. 

A film alapötlete tetszett, az Életben maradtak sztorijához képest kicsit meg volt spékelve pár barátságtalan farkassal, de a végeredmény engem személy szerint nem nyűgözött le. Nem volt jó a film dinamikája, nem tudta megteremteni, illetve megtartani a feszültséget, sokszor belassult, ráadásul a forgatókönyv is olyan szinten sablonos volt, hogy pontosan tudtuk, hogy mikor ki fog éppen meghalni. (Természetesen mindig az utolsó.)

Liam Neeson, akit az Elrabolva (Taken) címő film óta kifejezetten szeretek, sajnos egyedül nem volt elég ahhoz, hogy hozza a filmet, a trailerből kiindulva mindenképpen többet vártam. A film egyszer megnézhető, de nem kell rohanni a mozikba, bőven tékás film. 

Értékelés: 6,5/10

Szerző: Lebo

A Védhetetlen című akció-thrillert a svéd Daniel Espinosa jegyzi, akinek első filmje, a 2010-ben elkészült Instant dohány (Snabba Cash) volt a beugrója Hollywoodba. Espinosa szigorúan betartja a hollywoodi iskola kiszámítható nyelvezetét és szabályrendszerét, amitől a film elég sablonossá vált, de ugyanakkor - vagy pont a fent említett ok miatt- tökéletes egységgé állt össze. Az ismerős megoldások ellenére a végeredmény egy lendületes, látványos, izgalmas mozi, ami kétórányi önfeledt kikapcsolódáshoz pont elég.

Az újonc Matt Weston (Ryan Reynolds) már 12 hónapja teljesíti végletekig unalmas és egyhangú szolgálatát a CIA egyik titkos menedékhelyén Fokvárosban, az egyik "védett házban". Azonban hamarosan egy last-minute "vendég", Tobin Frost (Denzel Washington) érkezik, aki a CIA egykori legendás hírszerzője, az utóbbi években azonban sokkal inkább annak egyik első számú ellensége, mivel jövedelmét leginkább katonai titkok értékesítéséből szerzi. Ezúttal is valami igen értékes van a tarsolyában, egy "fekete lista", ami a CIA és más titokszolgálatát szennyesét tartalmazza, így ennek kiszivárgása sokaknak okozna komoly kellemetlenséget. Ezt megelőzendő a védett házat hamarosan zsoldos hadsereg támadja meg, a könyörtelen mészárlásból egyedül - nagy meglepetésre- Weston és vendége, Frost menekül meg élve. Az ifjú ügynöknek itt a kínálkozó lehetőség, hogy bizonyítsa rátermettségét, azonban igen csak föl kell kötnie a gatyáját, mert a vérprofi Frost-tal nem tartoznak azonos súlycsoportba. Az "öreg róka" ki is használja az első adandó alkalmat, hogy megszökjön kísérőjétől. Weston azonban Frost nyomába ered, de koránt sem biztos hogy megbízhat az ügynökségben és főnökében, David Barlow-ban (Brendan Gleeson). A hajszában senki sincs biztonságban, ha az ifjú titán nem deríti ki, kiben bízhat és kiben nem, könnyen lehet, hogy ő is áldozattá válik. 

A film igazi ajánlója nálam Denzel Washington volt, aki már jó pár kísértetiesen hasonló stílusú Tony Scott filmben brillírozott (Száguldó bomba, Hajsza a föld alatt, Deja Vu, Tűzben edzett férfi, Kiképzés) és ezúttal is tökéletes alakítást nyújt. Ryan Reynolds sem játszik rosszul, azonban a film végéig nem tudott meggyőzni arról, hogy megvan benne a gyilkos ösztön, egyszerűen túl szimpatikus a srác. Az ezúttal mellékszerepet játszó Brendan Gleeson (Erőszakik, Vérdíj, Zöld zóna, A guardista) rutinosan hozza figuráját.

Amit negatívumként tudnék megemlíteni, az a film utolsó pár perce, amelyben a megsebesített, halállal farkasszemet néző Frost könnyes szemmel avanzsál Weston legjobb barátjává, az az európai szemeknek már tényleg nehezen befogadható. Csakúgy kimaradhatott volna a záró jelenet, amikor Weston kedvese tudtára hozza hogy él, szintén erősen emlékeztet a nem olyan régen vetített Fantom protokoll záró etűdjére. De hát meg kellett nyugtatni az amerikai nézőket. 

Összességében jó kis mozival van dolgunk, annak ellenére ajánlom mindenkinek, hogy a forgatókönyv nem tartogat túl sok meglepetést.

Értékelés: 7/10

Szerző: Lebo

Ha a közelmúltból kellene olyan filmet mondanom, ami nem blockbuster, nem robbantanak benne, nincsenek üldözések, lövöldözések és mégis (vagy pont a felsoroltak hiánya miatt) tapintani lehet benne a feszültséget, akkor erősen vakarnám a kobakomat és talán felidézném Polanski szellemíróját. Ám Tomas Alfredson most megmutatja, hogyan is csinálják ezt a svédek. Kaccsint eggyet Hollywodra és a maga letisztult, hideg, realista modorában készít egy filmet az igazi ínyenceknek.

Mondhatjuk, hogy egy szokványos kémtörténet, egy beépített szovjet ügynökkel, aki a brit titkosszolgálat legfelsőbb vezetőségének tagja. Vannak brit kérnek, akik a túloldalon épülnek be, és van egy ideje korán nyugdíjba küldött kérnünk, aki minden gyanú felett áll. Az elején elsül egy fegyver Budapesten, (mi magyarok is örülhetünk Kálloy Molnár Péter és Mucsi Zoltán vendégszereplésének) ami beindítja a láncreakciót. Innentől elindul lassan hömpölyögve a cselekmény és belecsöppenünk a 70-es évek néma terrorjába. Amikor nem tudjuk, ki kivel van, ki kiről mit tud, ki kinek a barátja. A légkör folytogat és kiáltanánk, de nem hagyja el hang a torkunkat. Talán Florian Henckel von Donnersmarcknak sikerült ezt a hangulatot átadni A mások élete c. művében. Alfredson az atmoszférát korhű tárgyakkal (kedvencem az angol zászlós pullóveres bulldog), szűrt fényekkel, makrófelvételekkel, mesteri hangtechnikával és egy-két jól időzített sokkoló képpel teremti meg. No és persze a színészvezetéssel. Akik hálásak ezért és lubickolnak szerepeikben. Látszik, hogy mindenki élvezi a karakterében rejlő legapróbb rezdüléseket. Nem tudom, Gary Oldmant mikor láttam utoljára ilyen visszafogottan játszani (hát nem az ötödik elemben és nem is a Leon a profiban - bár azokban is kitűnő). Most valami egészen kifinomult precízitással ábrázolta George Smiley veterán kém jellemét és belső vívódását. Aztán ott van Mark Strong, a kíméletlen gyilkos, aki fedőfoglalkozásként általános iskolásokat tanít (no meg baglyokat vág agyon egyetlen mozdulattal). S megemlíthetnénk akár mindenkit, mert tökéletes előadást látunk egytől-egyig.

Összességében ez az a film, ami nem fog hangos ovációt kiváltani a moziba jegyet váltókból, de másnap a sarki fűszerest is gyanúsnak véljük majd...

Ertékelés: 7,5/10

Szerző: Chance Boudreaux

Az emlékezet elvesztése már számos film alapötletéül szolgált. Nyúltak már a témához akciófilm-thriller készítők (Emlékmás, Utánunk a tűzözön, A Bourne-rejtély, Mementó, Ismeretlen férfi) de romantikus-szerelmes filmek is születtek már erre alapozva (Aludj csak, én álmodom, Az 50 első randi). A Fogadom is egy ilyen amnéziás romantikus dráma, csak a rosszabbik fajtából.

Paige (Rachel McAdams) és férje Leo (Channing Tatum) boldog szerelmes pár benyomását keltik, mígnem a film negyedik percében telibe trafálja kocsijukat egy teherautó. A baleset következtében Paige amnéziába esik, kitörlődik emlékezetéből életének utolsó 5 éve. Rossz hír ez Leónak is, hiszen a lány fejéből ezzel együtt közös életük is eltűnt. Paige utolsó emléke, hogy gazdag anyuka és apuka kicsi lányaként jogot tanul, és van egy vőlegénye. Aki azonban nem Leo. Paige szemmel láthatóan semmi vonzót nem talál jelenlegi helyzetében, sokkal inkább régi élete felé kacsingat. Leo pedig kétségbeesetten próbál megtenni mindent, hogy ismét visszatérjenek kedvese emlékei, és ezzel együtt visszakapja régi életét is. De ebben a törekvésében akadályozzák őt Paige szülei, és egykori vőlegénye is. Mindez 104 percben. 

A film klisés, ötlettelen, émelyítően nyálas - szerintem még a romantikus beállítottságúaknak is - de ha egyetlen találó szóval kéne leírnom, akkor az a dögunalmas lenne.
A legkomikusabb jelenetek azok, amikor - a valljuk be őszintén, nem túl okos arcú - Channing Tatum az élet, és a pillanatok összefüggéséről próbál meg bölcseleteket megfogalmazni. Vele együtt Rachel McAdams is hihetetlenül rossz alakítást nyújt, nálam veszített is bájából a kisasszony.

A Fogadom elkészítése egyébként 30 millió dollárba fájt, és nagyon is kasszasiker gyanús. Én ennek ellenére semmilyen pozitívumot nem tudok megemlíteni mellette, sőt, tovább megyek, szerintem botrányosan rossz mozival van dolgunk. Mindenkit lebeszélnék a film megtekintéséről! 

Értékelés: 2/10

Szerző: Lebo

Sokunk nagy örömére, Roman Polanskia svájci házi-őrizetben sem tétlenkedett, filmvászonra vitte Yasmina Resa azonos című színdarabját, melyet a filmmel párhuzamosan a Vígszínházban is megtekinthetünk. Polanski jelen esetben nem csinált mást, mint hogy az unalmas, ötlettelen hollywoodi remakek és animációs alkotások helyett, jó alapanyagból egy szórakoztató kamaradrámát hozott össze.

A film gyakorlatilag egyetlen helyszínen, egy new york-i lakásban játszódik, ahol két házaspár kardoskodik gyermekük igazáért. Valjuk be őszintén, hogy a cselekmény nem túl cizellált, de Polanski zsenialitásának köszönhetően a film ennek ellenére is leköti a mozinézők figyelmét. Mind a négy szereplő kitűnő választás volt, mindenki lubickol a szerepében. Az ilyen típusú kamaradrámák mindig nagy kihívást jelentenek a színészek számára, hiszen a játékukon, a színészi virtuozitásukon áll vagy bukik a film sikeressége. A két női főszereplő, Jodie Foster és Kate Winslet tökéletesen hozza a figurát, de hozzáadni igazán a két férfi főszereplő tudott a filmhez. Christoph Waltz, illetve John C. Reilly felejthetetlent alakít, hozzájuk kötődnek a film legjobb és legmulatságosabb jelenetei, párbeszédei és beszólásai. Polanski pedig nem csinált mást, csak hagyta, hogy a cselekménnyel együtt a szereplők is kibontakozzanak, ezzel görbe tükröt állítva a XXI. század hanyatló családmodelljének.

Összességében a filmet nyugodt szívvel ajánlom, nemtől, kortól függetlenül kitűnő kikapcsolódást fog jelenteni mindenki számára. Talán a műfaji sajátosságai miatt, talán mert a Szellemíró komolyabb és jobb film volt, nálam a film "csupán" 7.5/10 pontot ér.

Külön köszönet Tarantinonak, hogy megmutatta a világnak Christoph Waltzot, akinek a játéka hiánycikk volt Hollywood kék egén. A viszonylag alacsony nézettségi mutatókkal meg ne törődjünk, hiszen a Transformershez szokott amerikai nézőket nem igazán érdekli (tisztelet a kivételnek) a robbanásoktól mentes, azonban mögöttes tartalommal, iróniával bíró filmek.

Értékelés: 7.5/10

Szerző: Vincent

Elvárások nélkül ültem be a filmre, anélkül hogy bármit is hallottam, vagy olvastam volna róla. Utólag azt gondolom, hogy az elmúlt hónapok legjobban sikerült mozijához volt szerencsém.

A főcím egyből a vászonra szögez minden tekintetet. Kezdésnek andalító zene szól, egy Maseratiban ülve rójuk Párizs utcáit, az autón megcsillannak az éjszakai fények, aztán padlógáz, a 400 lóerő belepasszíroz minket a moziszékbe, és a felmorduló motor hangjától teljes izgalomba jövünk. Egy kis éjszakai száguldozás, aztán a zsaruk lekapcsolnak minket. De ez alkalommal megússzuk, kidumáljuk magunkat - sőt még kíséretet is kapunk- és fölcsendül az Earth, Wind & Fire September című slágere, és a buli csak most kezdődik. Ekkor már tudjuk, hogy jó filmre váltottunk jegyet.

A történet szerint Philippe (Francois Cluzet), egy igencsak tehetős úriember, ápolót keres maga mellé, mert egy siklóernyős baleset miatt nyaktól lefelé teljesen megbénult és tolószékbe került. A jelentkezők sorából azonban valaki erősen kilóg, megakad a szemünk egy színes bőrű fiatalemberen. Driss-nek (Omar Sy), valójában esze ágában sincs ápolóként munkába állni, ő a segélyre hajt, amihez azonban aláírást kell szereznie, hogy megjelent, mint munkakereső. Legnagyobb meglepetésére, Philippe díjazza szokatlan habitusát, bizalmat szavaz neki, így lehetősége nyílik, hogy az utcai bandázásnál valami hasznosabbat kezdhessen életével.

Az újdonsült ápoló személye üde színfolt a ház életében. A problémák kezelésére sok esetben sajátságos megoldásokkal rukkol elő, amik a legtöbb esetben működnek. És lassan, de biztosan kezd felnőni felelősségteljes munkaköréhez is. Mindent kimond amit gondol, még ha nem is mindig szalonképesen, de őszintén és legtöbbször viccesen. De Driss viccei néha tényleg otrombák és tapintatlanok, de mégis nevetünk rajtuk. Még ha először körbe is nézünk a moziban, hogy más is nevet-e, vagy csak mi vagyunk ilyen taplók. De más is nevet. És velünk együtt Philippe is. Kettejük között nincs tabutéma. A két férfi kölcsönösen pozitívan hat egymásra, egyre többet mutatnak meg saját világukból a másiknak. 

Driss-t azonban kísérti a múltja, bajba került öccsének segítenie kell kimászni a slamasztikából, így búcsúznia kell Philippe-től. De az együtt töltött idő pozitív hozadéka, hogy rendeződni látszik élete, munkát talál és talán anyja bizalmát is visszaszerzi.
Philippe számára azonban sokkal nehezebben alakulnak a dolgok. Elveszíti kapcsolatát a külvilággal, magába fordul és nem látjuk többet nevetni.
De a mindig vidám ápoló újfent elhozza a megváltást, puszta jelenlétével visszaadja Philippe életkedvét, aki ezúttal nem tud elmenekülni egy rég halogatott randevú elől sem.

Rég láttam ennyire pozitív üzenetű, életigenlő filmet, amiből a maga drámaisága mellett áradt a vidámság. A két színész hiteles játéka kétség kívül hozzáadott az igaz történeten alapuló film sikeréhez, megérdemlik az elismerő szavakat. Megtekintését mindenkinek csak ajánlani tudom!

Értékelés: 9/10

Szerző: Lebo

A trailer alapján is maximum középszerű mozira számítottam, és a film csakugyan nem okozott csalódást. A sztori annyira átlátszó, hogy egy kicsit meg is sértődtem.

A hihetetlenül egyedi történet szerint Nick Cassidy (Sam Worthington) elítélt - ráadásul ex-zsaru- megszökik a börtönből, hogy bebizonyítsa ártatlanságát egy gyémántrablással kapcsolatban, amiért jogtalanul 25 évnyi szabadságvesztésre ítélték. A drágakő tulajdonosa, David Englander (Ed Harris) -a valódi rosszfiú- korrupt rendőrökkel összejátszva őt használta bűnbaknak, hogy aztán az ellopott gyémánt biztosítási díját felmarkolva megmentse a tönk szélére került ingatlan beruházási üzletét.  A rossz fiúk azonban nem számoltak az elszánt és csavaros eszű Nick-kel, aki furmányos tervet eszelt ki: miután apja áltemetése után megszökik a fegyőröktől -kicsi autós üldözés- egy toronyház párkányára állva öngyilkossági kísérlettel vonja el a rendőrök figyelmét, hogy egy kis családi segítséggel visszalophassa a szomszédos épületben lévő gyémántot Englander-től. 

A film nélkülöz mindennemű egyedi megoldást, csavart, vagy meglepetést, annyira kiszámítható, hogy egy percig sem tudtam izgulni főhősünkért. A film készítői a 102 perces játékidőbe annyi elcsépelt klisét zsúfoltak bele, amennyit csak tudtak.

Másik jelentős probléma, hogy a forgatókönyv mellett a karakterek is gyengék, kiemelkedő színészi alakítást nem igen találunk, még az általam leginkább becsült Ed Harris sem tudott villantani a szerepében.

Összefoglalva igazi kommersz mozival van dolgunk, semmiképpen sem fog a műfaj halhatatlan alkotásainak sorába állni, sokkal inkább a bőven kihagyható kategóriába. Így aztán megtekintését is csak végszükség esetén ajánlom.

Értékelés: 4/10

Szerző: Lebo