Több mint tíz évvel az első Amerikai pite után elkészült a sorozat legújabb darabja, A találkozó. Több okból kifolyólag is van létjogosultsága a filmnek, leginkább azért, mert az utolsó nézhető pite a sorozat harmadik darabja, Az esküvő volt, majd azt követte két rész, aminek színvonala igencsak megkérdőjelezhető. 

Hogy A találkozó filmtörténelmet ír azt nem mondhatnám -ha most lennék tinédzser erősen szánakozva ültem volna a moziban-, viszont én ezekkel a fiúkkal együtt voltam kamasz, és együtt öregedtem. Hasonló problémákkal küzdöttünk meg, és hasonló élethelyzetekhez volt szerencsénk velük egy időben, persze mi nem cabrioval hasítottunk a tengerpartra, hanem kispolszkival a balcsira, mégis mi éreztük a párhuzamot, nekünk ez a film mindig aktuális volt, mint ahogy most is. És eltelt tíz év, harminc évesen pedig okkal végzünk számadást sorsunk állásáról. Az ifjúkori lelkesedés párkapcsolati konfliktusokba és munkahelyi szívatásokba torkollott, és talán nem ott tartunk ahol ekkorra szerettünk volna. Az élet egy kicsit bonyolultabb lett mindenki számára, már nehezebben lazítunk, de ez a film pont arra volt jó, hogy egy kicsit lazítsunk. És van ami, illetve aki  soha sem változik - ezt Tupac óta jól tudjuk- Stifler mester ezúttal is a hátán viszi a filmet mindannyiunk örömére. Persze a poénok visszaköszönnek, de mi nem haragszunk ezért, sőt, jó ízűen, hangosan röhögünk rajtuk, mert még mindig jók. 
A találkozónak meg kellett születnie, hogy helyrehozhassa a pite sorozat hírnevén esett csorbát, amit sikerrel meg is tett, és ismét emlékezetünkbe égesse az amerikai házibulik felejthetetlen hangulatát. És minden elismerésem a slussz poénért, mármint ami Finch mamáját és a bránermájsztert illet. 

 Értékelés: 8/10

Szerző: Lebo